Ez a szöveg nem hangzott el a rádióban. Hangjavesztett szerző pötyögi a blognak egyenest. Olyan, mint a taxis, akinek nincs visszajárója, nem tud százasból felváltani, és ezt még fújtatva, méltatlan fejcsóválással teszi szóvá. Most nincs hangoskodás. Hümmögés is csak mértékkel, kommunikációs napiparancs: meggondolni minden egyes bólintást, integetni helyette, arcokat vágni. Vagy csak nézni, szemkontaktust keresni, és tekintet által közölni . Közben belegondolandó, mire való volt annakelőtte az a fenenagy fecsérlés, rengeteg, pluszban elartikulált hangalak. Nem vagyok kifejezetten hallgatag típus, ezért is frusztráló, az átlagosnál zavaróbb, ha, mint a képregények szófelhőiben, lakonikusan kell megnyilvánulni, mert most még ez sem működik. De gyakorlatnak kiváló. Önfelismerési házifeladat, pontokba szedve (már megint a rövidségre hivatkozva):

1. Jól megfontolni, milyen ábrázatot öltünk, mikor a hallgatások közötti szünet eltűnik.
2. Két  szomszédos szótlanság nem mérhető egymáshoz.
3. Sérülékeny a szakma és művelője, ha ilyen illékony munkaeszközzel operál, mint amilyen az emberi hang
4. Érdekes helyzet, mert ritka, remélhetőleg kivételes szituációk egyike.
5. Ajánlatos csütörtökről péntekre lerekedni, mert a hétvégén pihentetett hangszálak hétfőre apró háttérropogással, de rezonálni kezdenek.
6. Mindaddig, amíg a légkondi, a kereszthuzat, az új vírus nem kezd hatni. Vagy a nyári verőn legurított limonádé. Sok jéggel, citrommal.

Edzett és még megtartható város, magát újra kitaláló hely  Felek és Fellegvár között. Török-tatár-labanc, muszka, román-magyar sarcolások és szorongattatások után most nyárelőn újabb rohamra vár. Kapuja hajdan kilenc záros, kincsei javát kicsempészték, bent pedig nem virágjánosok mészároskodnak, hanem 300 ezer kartotéktulajdonos bolyong a napi ritmusban, ahol a korrupció állandósult szmogja keveredik az esztelen településfejlesztési kényszerrel, és maradék nimbuszcafatok merülnek fel az oxigénszőke Szamos habforgatagából.

Így fáradtan, kedvetlenül, beletörődötten is áhított trófea, legalább tucatnyian indulnak érte, hogy birtokba vegyék vagy megmentsék, esetleg mindkettőt egyszerre.  Fegyvernemek között nem válogatnak, majd. Lesz röpcézés, urbánpletyka, vitának álcázott acsar a rádióban-tévében. Nem hiányzik majd az üzengetés, kortescsapatok  kórusversenye, jelképes ajándékok, több mint szimbolikus lisztolajcukorcsomagok és ígéretek tonnaszám.  Harsány kampányrendezvényekre rímelő plaktámagányos éjszakák, lesz tét, becsületbeli ízületek sárral való pakolása és perrel való fenyegetés, parádéznak a blöffölők, akik a napi horoszkóp mellé kapnak szintúgy megbízható közvélemény-kutatásokat.

Sportfogadóiroda tulaj ha lennék, külön szelvényt nyomtatnék erre az egy hónapra. Irdatlan nyereménnyel. Melynek része lenne egy egzotikus úti cél, meg obligát módon előételként egy léggömbös kolozsvári séta. Hogy felülről is láthassa az a mázlis, mi minden esett el újra és mit lehet még, már megint, megvédeni.  Évekkel ezelőtt valami sajtóvita indítójaként próbáltam meg erről a városról, lassan második otthonomról valami érdemlegeset megfogalmazni. Ha jól emlékszem pontosan a sokarcúságát, a többrétűségét találtam a legvonzóbbnak. A rendre porondra lépő jelöltek  mindenike a saját sávjára koncentrál majd. Talán arra is, hogy a kanyarban ne lökjék ki a vetélytársak.

Profitot akarnak, saját karrierjük, a párt, a  közösség érdekében. Négy esztendőt költségvetést, piedesztált. Ez utóbbira már húsz éve várnak a kolozsvári polgárok. Első lépésben ha meglenne, mert oda illő városatya még nem termett, hát ne lehessen a mostoha körülményekre fogni ezután.

rostáspé

Elhiszem, mert azt mondják a statisztikák, hogy ebben a félszigetnyi, állandóan szélfútta országban a legmagasabb az örömfejadag. A foci teszi,  a népszerű királynő, a sör, a szociális juttatások, a majdnem kifogástalan közbiztonság, a szőke és laza lányok, a környezetvédelem, pazar gyümölcsszószaik, vagy mindez és még valami, hogy ekkora a boldogság-index. Exportra is jutna az eufóriából, szerintem, amilyen kis előrelátóak a dánok, biztosan Grönlandba bespájzoltak valami tartalékot a szűkösebb esztendőkre.

Előbb utaltam az és még valami kategóriára, amit nem lehet az eddigi, bevett komfortérzet-tényezőkhöz kötni. Alig mérhető és még kevésbé hasonlítható. Felbecsülik mégis, mert újabban a szakirodalom a boldogság gazdaságtanáról  beszél. Ahogyan  Daniel Kahneman  nevezi azt. Az eddig egyetlen ökönómia-Nobelt szerzett pszichológus egyben figyelmeztet, hogy ezzel mint nemzeti összterméken felüli mutatóval számolnia kell a politikumnak, amikor a közjóra törekszik. Az örömindex hivatalosan egyetlen államban, a Himalája lábainál fekvő minikirályságban, Bhutánban dívik, itt közismert mérce: uralkodó, alattvalók és természet harmóniájának kifejezője. Vidékenként, világrészenként eltérő, ahogyan  az elégedettséget érzékelik, a glóbuszra kivetített sorrendből azért mégis lehet apró, de vállalható konzekvenciákat leszűrni. Feltűnő például, hogy a skandináv térség mintha valóságos  boldogság-övezetté nőtte volna ki magát. Dacára annak, hogy a hosszas téli éjszaka a depresszió legjobb televénye, Norvégia, Svédország és a finnek is ott tolonganak az élbolyban. A jelenséget az ellentétes pólusról is megközelítik a kutatók, mérik például a kellemetlenségi hányadost. Ebből a szemszögből nehéz eldönteni, hogy az asszonysors hol sanyarúbb, az Egyesült Államokban, ahol 18, vagy Franciaországban, ahol 16 százalék a negatív élmények, helyzetek napi aránya.

Mint ahogy bonyolult összefogni és arányítani az emberközi kapcsolatok minőségét. A jó kedvvel végzett munka, a szabadságérzet és a bizalom egyaránt ludas abban, hogy a klasszikusan kvantifikált jólétre rákerüljön a glazúr. Az új kihívások vállalása, a kissé már elunt, de mégis birtokolt javakhoz való ragaszkodás és a rizikóval járó, de elégtételt ígérő elrugaszkodásra való készség szintén ott szerepel a boldogság-recepten.

A kalkulusok mögött felsejlő  egyik  legfontosabb magántanulság, hogy nem kell mindent túlaggódni, érdemes megtalálni az erőt-kurázsit a váltásra, ha netán prioritások módosulnak és hogy nem jó vicsorogva akarni a sikert, mert a túlzott nekifeszüléstől összesavanyodik a nyál, és elrontja a párolgó babérleves semmihez sem fogható ízét.

rostáspé

Már a virrasztóban a tornácon elfogta a könyökét egy szomszédasszony, hogy ő tud jófajta embereket bérlőnek, ha éppen meggondolná: szegények és becsületesek, s a ház sem marad prédára. Féléves hatástalan szünet, majd rokonok. Távoliak. Kedvesek, jóravalók. A bér jelképes. Tiszták. Ha arra jár, nem tud mit kezdeni az átlagpárbeszédeken kívül. Újabb szünet. Egy nagybácsi  mint vidéki  kaland, suhan át a portán és éjszaka távozik, nyomában halomnyi ruha, szétszórt családi fotók, penészszag. Közben elöl, az első házban takarmánybolt, átmenetileg, viharosan bukik és elköltözik szemközt, ahol még elvegetál darabig. Hátul a kertet tehenesgazda bérli. Kövér föld, hármat-négyet kaszál a mokány a lucernából, és elkéri a lehulló körtét. Hogy akkor pálinkát ad érte, jófajtát. Mert kárba vész az a sok drága gyümölcs, tényleg kár lenne érte, na… sóhajt hozzá nyomatékosan, és szeme sarkában gyűlik meg a fölös a nyál. Most éppen inasgyerek lakja, valami szerelőféle. Csendes és pontosan fizet. Az ideális albérlő. Újabban üzletemberek hadarnak és ígérgetnek. Háromkirályokból a negyedik méltatlan utódai. Profitra mennek. Kell a hely nekik a főutcán. Jó, piacos. Központi. Nyolcvan  éve mészárszék működött itt, a nagyapai iparos, szikár, erős arcélű inas alkat. Csak fényképről ismeri, meg egy halványodó snitt, a valóból. Ahogy a ferde fényben mosolyog és valamit farag, készít neki. Valami játékot. Ez a leltár. A többit a szállítócég intézi. Szakszerűen, diszkrét szuszogással, izzadtságszag kizárva. Komoly cég vagyunk kérem, tizenöt éve a piacon, mormogja a patron, töröl egyet a simléder és a szemöldök közötti gyöngysorból. Biztosan felárat kér. A meleg miatt. És hogy későre rendeltek. Profik, de azért csak így pikk-pakk összerámolni fél nap alatt egy kertes házat. Érti, ugye, ez azért nem átlagmeló.  A fákat, mint Anton Pavlovics kihagyott darabjában, megolvassa, elébb a japánbirs rögtön a kerítés mellett, aztán a kidűlt meggy, a vályú mögött még egy, hátrább orgona, két darab öreg körte, ferde dió, nyárialma három-négy, s valami nyurga szilva a kiskertben. Erre mondta a szomszéd, hogy ki kell vágni idejében, mert ez a beton halála. A szomszéd nem él: negyvenhét évesen hátraarcot vágott az életnek. A szilvafa meg kihajt, zsengén, makacs-pimaszul. A beton? Azt most inkább ne kérdezzük, hagyjuk, jó?!!!

rostáspé